Rég vágytam rá, s a múlt héten végre lehetőségem nyílt. A repülést mindig szerettem, legyen akár utasszállító, kisrepülő vagy sárkány. (Nem, a tudatmódosító szerekre sosem voltam kíváncsi !)
A hevederzet rámcsatolása és a 3 mondatos instrukció után bemásztunk a Cessnába, néztem a panorámát, egyáltalán nem izgultam. Amikor elértük a háromezer méteres magasságot, a fotós kísérő kinyitotta az ajtót és kilépett rajta. Jó hangosan befújt a 10 fok, odamásztunk az ajtóhoz, kitettem a lábam a lépcsőre, nem sok gondolkodnivaló időm maradt, na meg a döntés sem az én kezemben volt, le sem néztem, már ugrottunk is. Az első zuhanó másodpercben az agyam egyből riasztott, hogy hé, ez nem normális helyzet !!! Milyen érzés volt? Kiszolgáltatott. Meg akartam kapaszkodni, persze tudtam, hogy nem lehet, s a fizika törvényei működtek a testemben is, gondolom fejembe szált a vér vagy valami ilyesmi. Hálás vagyok a tandempilótának, amiért nem fordultunk át mielőtt kinyílt a stabilizálóernyő. Akkor behelyezkedtünk a hasonzuhanós pózba, s még az is eszembe jutott, hogy már kitehetem a kezem oldalra. A 200 km/órás zuhanás közben a kamerás ejtőernyős beúszott velünk szembe és kb fél méterről vidáman rámöltötte a nyelvét. Arra gondoltam, hááát sokféle élethelyzetben voltam már, de ez aztán semmihez sem hasonlít. Cúg volt, zuhantunk, termelődött az adrenalin. Kb 30-45 másodpercig tartott, bár akkor fél órának tűnt. Ezt nem panaszképp mondom, csak jelzem, hogy teljesen elvesztettem a realitásérzékemet. Még jó, hogy hoztam magammal egy gyakorlott ejtőernyőst :-))
Az ernyő kinyílása nagy erővel és jócskán felrántott, a gyomrom kis késéssel jött utánam. Hirtelen csend lett, a levegő is melegebb volt már, elöntött a nyugalom érzése, a tandempilóta megdicsért, néztem a tájat, lebegtünk.
Megcsináltam !!!!
Nagyon köszönöm a Tériszony Ejtőernyős Iskola Tandemcsapatának az élményt, a kedvességüket és a vidámságukat.
