Munkából hazafele, fáradtság, zsufi. Srévizavé ül apuka, két kisfiával: 5 1/2 és 3 évesek. (Tévedhetetlen vagyok a kiskorú populáció egyedeinek életkorába belenézvést. 14 évtől viszont elvesztem a fonalat. A mai 14 éves lányok úgy néznek ki, ahogy mi nem mertünk kinézni az érettségi előtt.)
Szóval derűs apuka és 2 gyerkőc. "One zsenír" bambultam őket. Először idilli családi képet képzeltem köréjük, majd visszarévedtem saját gyermekeim köré. Jó érzés volt, ellazultam, bal agyféltekém kikapcsolt. Felüdülésemnek a kegyetlen Moszkva tér vetett véget. Kisodródás a szűk keresztmetszeten, totyogás a lépcső felé, részemről előre dühöngés, hogy az emberek nem állnak a jobb oldalra. Pedig valaki aszonta 30 éve, hogy itt másfél perc a menetidő a felszínig. Ha elég ügyes vagyok, és sikerül mellbedobással győznöm a rálépésnél, na olyankor szabadon végig felgyaloglok. De most nem ez történt. Türelmesen - vagy türelmetlenül? - totyogok. Egyszercsak mellémevickél apuka - két keze 1-1 gyerekben végződik -, s komolyan így szól hozzám:
- Maga egy gondolkodó ember.
(Itt kívánom megjegyezni, hogy edzett vagyok a különféle beszólásokkal szemben, de ez azért engem is meglepett.)
- Tessék??
- Látom a szemén.
Mondanom sem kell, a fenti állítását helyből cáfoltam az alábbi értelmes válaszommal valahogy így:
- Óóóó, öööööö, eeeee.
Majd sürgős néznivalóm támad az előttem álló kedves utastársam háta közepén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése