Mindig is kedveltem a macskákat (erről már írtam is). Szépek és önállóak, nem dúlják fel a kertet. Persze erről is határozott elképzelésem volt: nekem szép piros kiscica kell, semmi más! Egyik szomszédomnak volt is fehér-vörös és fekete-fehér-vörös fiú-lány. Szóltam, hogy ha lesz szaporulat, adoptálnám az egyiket, de csak akkor ha szép. Csúnya nem kell.
Pár nap múlva el is ütötte egy autó az anyamacskát.
Nem baj, várok, majd lesz máshonnan. A kolleganőim rajta voltak a témán, mindenki nyitott szemmel járt a lakóhelyén, hátha tudnak hozni nekem egy piros cicát. De sehol semmi. Kezdtem alább adni. Jó, nem baj ha nem piros, lehet bármilyen, hiszen minden macska szép, mint tudjuk. A baráti körből jelentették, hogy valakinek van egy felesleges, másnap mehetünk is érte. Hurrá, nagyon örültem. Egészen másnapig, amikor szóltak, hogy mégsem tudnak megválni tőle, annyira megszerették.
Vaze ! Nem baj, várok, majd lesz máshonnan. És telt-múlt az idő, elkezdtem azon gondolkodni, hátha a sors akarja így, hogy nekem ne legyen macskám. Jól van, elengedem a dolgot, legyen úgy ahogy lennie kell. S láss csodát, a barátnőm szomszédjának a kertjébe behajítottak egy kicsi szép aranyos narancssárga kis dögöt ! Azóta ő a Ribizli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése