Anyukám szeretett rádiót hallgatni főzés közben, ha jól emléxem csak kettő közül választhatott : Kossuth vagy Petőfi. A "Ki nyer ma ? Játék és muzsika tíz percben" nagyon szimpatikus kis műsor volt számomra, viszont ha nem voltunk elég éberek, elkezdődött a "Jó ebédhez szól a nóta", mely képes volt elrontani a napot. Így hát a felkonf után - öt danos mester gyorsaságát megszégyenítve - vetődtem a rádió kikapcsoló gombjára, sőt ha a zsinór közelebb volt, inkább a konnektorból húztam ki, nehogy meghalljam a hegedű nyavalygását és az utána begördülő cimbalmot. Merthogy mindig így kezdődött, sose másképp. El se tudtam képzelni, hogy ez valakinek tetszhet. Szerencsére a szüleimnek sem, úgyhogy nem kellett ezeket az ízlésromboló vackokat hallgatnom, s ezért utólag is hálás vagyok.
Szóval, szegény hegedű itt elvágta magát előttem, ezért azt mondtam, vagy zongora, vagy semmi. A teljesen értelmetlen egy éves zenei előkészítő sem tudta elvenni kedvemet, becsülettel végigjártam, de szolfézsnak hívtam, mert az olyan előkelően hangzott. Az egy év lejárta után végre a billentyűk közé csaphattam, a zsip-zsup kenderzsup kezdetű örökbecsű volt az első darab amit megtanultam lejátszani, tetszett is a dolog. Később aztán "Bartók: Mikrokozmosz" című kottafüzetéből kellett tanulnom, s ez viszont már eléggé megviselt, úgyhogy sajnos két évnél tovább nem bírtam, utólag persze már bánom.
Azóta beleszerettem a hegedűbe - feltéve ha nem nyávog -, de már nem valószínű hogy valaha én is meg fogom szólaltatni e kecses hangszert, de talán valamely következő életemben.
A Viasat History TV-n láttam, hogy a tizenvalahanyadik században hogyan készült a hegedűhúr birkabélből. Milyen szerencse, hogy voltak emberek, akik ezt az egyáltalán nem kellemes munkát elvégezték, és így életben maradt ez a hangszer. Mely nélkül pl. David Garrettnek más foglalkozás után kellett volna néznie, s ezzel nem kevés esztétikai élménytől fosztotta volna meg a világot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése