Ez vicces

Azokat a vicceket kedvelem, melyek embertípusokat jelenítenek meg. Mindenki ismeri az alapviccet, mikor bemondja a rádió, hogy vigyázat egy őrült szembe megy az autópályán. Mire az ürge: egy?? mindegyik !!

Ez a "mindenki hülye csak én nem" típus. Sokan vannak így ezzel.

Nem olyan súlyos, viszont fárasztó, amikor az utazó megkérdi a polgármestert, hogy nem lehetett volna-e a síneket közelebb fektetni a faluhoz? mire a válasz: - De, csak akkor túl messze lenne az állomástól.

Az önhergelő, aki a mit sem sejtő malacka vidám ajtónyitására "Tudod mit malacka? B@szd meg a fűnyíródat !" kifakadással reagál. El tudom képzelni, ahogy piglet kicsi szeme tágra nyíl, keze még a kilincsen, s "szó bennszakad hang fennakad" , úgy néz a távolodó nyuszika után értetlenül.

Az is tanulságos, hogy az aranyhal inkább többsávos autópályát épít a vízre, minthogy segítsen megfejteni a nők távolba révedő bánatos tekintetét.

Na mára elég ennyi :-)

Munka?

Nagypapám, ahogy én ismertem, nyugodt és derűs férfi volt. Gyakran viccelődött, játszott, bújócskázott, bábozott, társasozott az unokáival, többek közt hintát és kuglikészletet barkácsolt.

Most, hogy hétvégenként látástól mikulásig a kertben dolgozok, eszembe jutott egy történet :

Tennivalója akadt a veteményese körül, s én 7-8 évesen sértetten kértem, "hagyja a dagadt ruhát másra" és játsszon inkább velem a kapálás helyett. Mire ő derűsen rám nézett az égszínkék szemeivel, s így szólt: - De hát ez is játék.

Ne légy

Van egy kedves jóbarátom, ki otthonosan mozog mások lelkének útvesztőiben, memóriájában tárolva az összes előzményt mindig személyre szabott vigaszt tud nyújtani a - fentiek okán népes - baráti társasága épp szenvedő egyedeinek. Történt egyszer nem is oly rég, kb 30 éve, hogy szíven ütötte a tény, mely szerint a zümmögő teremtményeket - a legyeket - senki sem szereti, s ezért elhatározta, hogy majd ő szeretni fogja őket. Zárójel: Eric Fromm is megfogalmazta, hogy a szeretet döntés eredménye. Zárójel bezárva. Így is tett. Majd telt múlt az idő, s e lények, nem tudván a barátom érzéseiről, úgy viselkedtek vele is, mint bármely más emberrel : zümmögtek, idegesítettek, mindenre rászálltak, és megint idegesítettek. Ezt az egyoldalú kapcsolatot a hős barátom egy idő után csak megelégelte, s önmagában vívódva kicsúszott a száján a mondat: - Ne haragudj légy, de nem tudlak szeretni !

Hát így ért véget e szép történet, ki-ki vonja le a tanulságot magának.