2008. november 14., péntek

bodies

A "Bodies... The Exhbition" a floridai Tampában nyílt meg 2005 augusztusában, és azóta bejárta a világot: Kopenhága, Bécs, Madrid, Buenos Aires, Barcelona, Cincinnati, Santiago, Branson, Prága, Lisszabon, Pittsburgh, San Diego, Las Vegas, New York, Fort Lauderdale, Hartford, San Antonio és Washington D.C. után most Budapesten is megtekinthető. A kiállításon természetes halállal elhunyt emberek - 15 test, embriók, csontok, érhálózat és kb 200 szerv - látható. A vegyi eljárás akár 1 évnél is tovább tart, először a vizet vonják ki a testekből, majd folyékony szilikon gumival töltik fel azokat, ami aztán egy idő után megszilárdul és gumiszerű anyaggá változtatja őket - anélkül, hogy szemmel látható elváltozások következnének be akár a bőrben, akár a csontokban vagy belső szervekben.
Így még sosem láttuk, nagyon érdekes !! Kissé dermesztő, hogy a csontig felhántott ember kezén ott a köröm, a felvágott koponyában megtekinthető agy mellett a szemhéjon látható a szempilla, a natúr kiterített bőrön virítanak a szőrszálak... Ezek az emberek állítólag élő rokon nélkül hunytak el, s ők maguk sem járultak hozzá, hogy haláluk után kipreparálják és kiállítsák a testüket a nagyközönség számára. De én úgy gondolom, jó dolog, hogy holtukban is hasznosak lehetnek. A lényegük nekik is a lelkük, mely hiszem, hogy tovább él, s majd beköltözik egy kiválasztott testbe, hogy tovább fejlődhessen....

2008. november 6., csütörtök

Reményik Sándor: Sziklák

A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.

A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.

Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.

Ó, de belül fáj keménynek lenni